Hildegárd napján nesztelen, belém köszöntött az Ősz... pórusaimon keresztül szippantotta fel a lelkem...
...már napok óta érzem, hogy közelemben van, nyakszirtem simogatja, mély nyugalommal pásztázza vékonyodó lépteim.... láthatatlanul is, de vigyáz rám...
talán egyszer láttam is, újságot olvasva a metró mozgólépcsőjén lefele menet...csíkos nyakkendőben...azután nem mutatkozott...nem sietettet... közeledett nesztelen ..és várt!
Várt... őszi újjászületésemre!! ... a szeretetemre...
...szeretem, a már didergő nyirkos hajnalt, forró arcomon...
...szeretem, a gőzölgő narancstea puha illatát... a fonál-vékony esőcseppeket arcomon, mik lemossák a nyár porát...
...szeretem figyelni az embereket...és látom őket otthonukban- egymásba "bekuckózva"... mély, puha melegséget keresve...
... délutánonként szapora léptekkel, tócsákat kerülgetve, széllel szeretkezve...sietnek... már sietnek...Valahová... Haza... Hozzám.
Bekopognak...barázdált arccal..ősz illattal hajukban...letopogják cipőikről a sarat, vizet... és ... lelkük feloldódik az illatos szoba-melegben... megérkeznek Ősz-szobámba...
Én narancsteával kínálom őket és vaj-puha szerelemmel ...és hallgatunk... hosszan...és nyugodtak vagyunk, mert megtanultunk hallgatni is végre...
..és azt, amit nem mondtunk ki sem tavasszal, sem nyáron...nos, azt...Ősszel, a gyertyafény és teagőz...szavak nélkül eltáncolja...
A csend után... továbbmennek... " toccsannak : térdig, tövig, derékig...senki sem látta, mégis beszélik..."
... becsukom utánuk az ajtót... teámba révedek..és szólok hangtalan Hozzád!!!
